Alvégi Szilvia beszámolója

 

Írország – ERASMUS+

Mikor először hallottam a lehetőségről, hogy Írországba lehet utazni valahogy elsiklottam az információ fölött.

Elképzelhetetlennek tartottam, hogy esetleg pont rám esik a választás, így rövid időn belül feledésbe is merült számomra az Erasmus program. Egészen addig, amíg egy nap az igazgató nő fel nem hívott az irodájába egy osztálytársamat és engem. Ahogy elmondta a találkozó témáját nem hittem a fülemnek. Csak vigyorogni bírtam. Még nem utaztam távolabbi országokba soha, és repülőn sem ültem még. Egész életemben arra vágytam, hogy bejárhassam a világot és megismerkedhessem különböző kultúrákkal, és az, hogy mindezt az Erasmus program keretein belül tehetem még varázslatosabban hangzott. Osztálytársammal boldogan ugráltunk a folyosón, és nem hittük el, hogy egy ekkora kaland áll előttünk. A következő hetek izgatott várakozással és tervezéssel teltek. Már egy héttel előtte összepakoltam mindent egyrészt azért, hogy biztosan ne hagyjak otthon semmit, másrészt, hogy enyhítsem az izgatottságom.

Elérkezett az utazás napja.

Mivel még sosem jártam a reptéren, azt is egy kisebb kalandnak fogtam fel, hogy végre oda is eljutok. Mindezt félelemmel vegyítve, hogy esetleg nem találom meg a többieket, vagy pont engem nem engednek át a fémdetektoron, esetleg a bőröndömben lesz valami olyan tárgy, amit nem vihetek fel a gépre. Noha gondos kutatás előzte meg a bepakolást, hogy mit engednek fel és mit nem.

Miután sikeresen átjutottunk az összes ellenőrzésen, és nem kapcsoltak le, boldogan sétáltunk át a Duty Free-be. Magyarországon annyira nem éri meg ott vásárolni, de azért szétnéztünk. Mikor felültünk a gépre Vivivel alig vártuk, hogy elinduljon a gép. Az összes repülőgépes tapasztalatunk amerikai filmeken alapul, így nagy rázkódásokra számítottunk. Ehhez képest egész simán ment a felszállás. Olyan érzés volt, mint mikor az ember liftezik, vagy épp a vidámparki hullámvasúton ül.

Felszállás után lenyűgöző látvány terült elénk. Nemcsak azt volt érdekes látni, hogy milyen Budapest felülről, de a felhők fölött lenni olyan volt, mint egy másik világ.   

Izgalom ide vagy oda, azért csak sikerült két órát aludnom a repülőn. Anyukám meg is jegyzete mikor beszéltünk , hogy életemben először ülök repülőn és azt is átalszom. Tipikus. Mikor felébredtem meglepődtem, hogy ilyen sokat késik a repülő, hiszen már rég ott kellene lennünk. Viviennel osztottunk, szoroztunk, integráltunk, és rájöttünk, hogy már áthaladtunk egy időzónán és nem állítottuk vissza az óráinkat, ezért tűnt úgy mintha késne a repülő. Leszállás után az első, ami fogadott a reptéren  az írek jópofa  humora volt.

Az ír reptér sokkal nagyobb volt, mint a magyarországi. Első igazi kommunikációnk egy idegen országban egy idegen emberrel kudarcba fulladt. Mikor haladtunk át a kapukon néhány szerencsés jelöltet megállítottak, és feltettek pár kérdést. Mivel nem nagyon értettük mit mond, jó magyar szokás szerint oldottuk meg a problémát. Bambán bámultunk majd továbbsétáltunk. Probléma letudva.

Ahogy sétáltunk a szálláshoz rettentően boldog voltam. Elfogott az érzés, hogy minden tetszik. Új hely, más kultúra, külföldi emberek. Jó érzés volt nem magyar szavakat hallani. Egy másik világ, más szokások. Ami a legfurcsább volt először, hogy az írek mindig érdeklődnek a másik ember hogylétéről, és a válasz is érdekli őket. Bementem egy boltba, és mikor még a kasszás is megkérdezte, hogy vagyok rögtön furcsállottam. Miért? Magyarországon ilyet senki sem csinál. Ha mégis a válasz már nem olyan lényeges.

A szállásunk, a Backpacker Hostel, a vártnál sokkal többet nyújtott. Ha az ember azt hallja hostel, nem számít különösebb luxusra ennek ellenére, amit kaptunk simán megfelelt egy alsóbb kategóriás hotelnek. Négyen osztoztunk egy szobán, amiben volt egy francia ágy és egy emeletes ágy. Ezen felül saját fürdőszobánk volt, kávégépünk, vízforraló és, ami a legjobban meglepett minket, egy nagy plazma tv a falon. Rögtön felmerült az első probléma, amire egyikünk sem számított, hogy a konnektor más, mint itthon. Bármennyire is fontos lett volna beszerezni egy átalakítót, annyira lefoglalt minket Dublin, és a bőség zavarában megtalálni a megfelelő ajándékokat a családnak, hogy csak a fővárosban töltött utolsó napon vettünk egyet.

Miután lepakoltunk és befejeztük az ámulást az új szobánk felett indultunk is a Trinity College-hoz. A várost lenyűgözőnek találtam. Volt egy feelingje, amit itthon nem tapasztal az ember.  Az épületek mind más stílusban, színben pompáztak és a házakat beborító virágok kedves hangulatot varázsoltak az utcába.

 

A második napon már szinte barátnőkként indultunk útnak Roxi, Szandi, Vivi és én a St. Patrick Katedrális felé. Csevegtünk az úton, és még mindig lenyűgözött minket a város egyedisége. Maga a katedrális hatalmas volt, mellette szép nagy parkkal. Egyedül indulhattunk útnak felfedezni a helyet, és megbeszéltük, mikorra érjünk vissza a találkozóhelyre. Található benne egy fa, amire mi tesszük rá a leveleket. De ezek a levelek nem csak sima levelek. Ez egy üzenet egy számunka fontos embernek, aki már sajnos nincs az élők sorában. Ez egy kedves gesztus, és egy pillanatig mindenki átérezheti a „hely szellemét”. Én magam is írtam dédnagymamának egy rövid üzenetet, amit felakasztottam.

Egyetlen számomra zavaró dolog volt a templomban, az pedig a szuvenír bolt volt. Valahogy nem találtam illőnek, hogy végül is egy szent helyen ilyen nyíltan a haszonszerzés a lényeg.

Ezután a Guiness gyárba mentünk tovább. Maga az épület hatalmas volt, rengeteg emelettel és szinte minden része interaktív volt. Látványos és élvezhető volt az egész túra, aminek természetesen minden részletét megörökítettük. Ezen a napon ittam életemben először Guiness sört. Hírnév ide vagy oda, azért én ahhoz sörhöz vagyok szokva, amit itthon iszom.

Este fele a szabad program után az iskola jóvoltából meg voltunk invitálva egy közös vacsorára egy általunk választott helyen. Nem is kell mondani, hogy örültem neki, már nagyon ki voltam éhezve egy jó meleg, rendesen elkészített ételre. A hely, amit választottunk hangulatos volt, teli emberrel. Az adagokat nem sajnálták tőlünk, én naivan csirke szárnyakat rendeltem, amit előételnek volt titulálva. Na, ez az előétel annyira sok volt, hogy még a 8-at csirke szárny után is csak a negyedét ettem meg a tálból. Elég lett volna 3 embernek az az adag, amit én szerényen egyedül próbáltam elfogyasztani több-kevesebb sikerrel. Vacsora után úgy döntöttünk a többiekkel, hogy belevetjük magunkat az ír éjszakába és kipróbáljuk a híres ír pubokat. Olyan helyekre specializálódtunk, ahol élő zene ment, mert azok voltak a leghangulatosabb helyek. Esténként tv-t néztünk, és ha kellett együtt is sírtunk, ha pont egy érzelmesebb film került a listára.

Harmadik napon a Jameson whisky gyárban tettünk látogatást. Itt egy fantasztikus idegenvezetőt sikerült kifogni, aki egy stand up comedy előadás szerűen mutatta be nekünk a gyárat és történetét. Reményeim szerint a jövőben én is ilyen idegenvezető leszek, aki egy olyan élményt ad a vendégeknek, amire még évek múlva is boldogan emlékeznek vissza.
A látogatás végén részünk volt egy whisky kóstolásban is, pontosabban 3 whiskyt kóstoltunk. Nyilván a Jamesont, a Jack Danielst és skót whiskyt. Barátnőmmel, Viviennel az első kört lazán lehúztuk. Bár egyikünk sem rajong különösebben ezért az italért, azért csak lecsúszott. Rögtön utána már inni is kellett a második kört. Nem voltunk felkészülve, de ’egye fene, gyerünk’. Ez már nehezebben ment, plusz a skót whiskynek, véleményem szerint borzasztó íze volt. Körbenéztem, hogy mások hogy bírják, hát akkor észleltem, hogy csak mi ketten húzzuk le az italokat úgy, mint a pálinkát, más csak kóstolgatja. Sajnálatos módon túl későn döbbentünk erre rá, és máris a harmadik kör következett. Ez már nehezebben ment és okosan is épp csak beledugtuk a nyelvünket.

Megkönnyebbülten húztam le egy egész üveg vizet az akció után és a végén együttérzően kaptunk gyömbért, hogy leöblítsük az előzőeket… – mint később kiderült szintén whiskyvel keverve.
Ezután csoportosan Roxi, Béla, Szandi, Vivi és én elindultunk egy közeli parkba, amiről már korábban is hallottunk, valamint Szandi nagy örömére az egyik kedvenc filmjét is ott forgatták, így nyilván nem hagytunk ki egy ilyen kultikus helyet.

A park után érett felnőtt emberekhez híven a Disney boltba vezetett az utunk, ahol legalább egy órát töltöttünk azzal, hogy gyermekek módjára örültünk a különböző mesefiguráknak.

Miután visszaértünk a szállásra egy rövid pihenő után indultunk is Howth-ba, egy tengerparti kis városkába. Személy szerint nekem rettentően tetszett a hely hangulata. Igazi ír kisvároska volt, otthonias illatokkal. Gyűjtöttünk kavicsokat, kagylókat és, ami a legfontosabb, láttunk fókákat. Az időjárás hű volt az országhoz. Esett az eső, de ez nem gátolt meg minket attól, hogy lelkesen felfedezzük a környéket.

Sajnos másnap el kellett hagynunk Dublint, de nem csüggedtünk sokáig, hiszen egy új kaland várt ránk, hogy elkezdjük a munkát, amiért oda mentünk. Hosszú út állt előttünk, de hála az égnek, a nagy részét végigaludtam.

Mikor felébredtem csodálatos látvány tárult elém. A nap sütötte kék óceán, háttérben a zöld dobokkal. Mindenki azon nyomban kapta elő a telefonját, hogy megörökítsék ezt a pillanatot. Nemsokára megérkeztünk a Parknasillahoz, ami talán még szebb volt, mint amit eddig láttunk. Az is meglepő volt, hogy milyen meleg van, hisz Írország révén mi ahhoz szoktunk hozzá, hogy a nap nagy részében borús idő van, ráadásul az óceán közelsége majd rátesz még egy lapáttal. De nem így volt, még a pulcsi is lekerült mindannyiunkról. A hotel úgy nézett ki, mint egy vár. Egy vár, ami el van látva luxus elemekkel és csodálatos környezettel. Zöld pázsit, élénken nyíló virágok, és vendégek lelkesen lubickoltak az óceánban. Az én 40 fokhoz szokott magyar szervezetem nem készült még fel arra, hogy 20 fokban is fürödjek a hideg óceánban, de a többiekkel úgy voltunk vele, hogy ez egy kihagyhatatlan lehetőség: ha jégeső lesz is bele kell mennünk.

Gyors körbenézés után találkoztunk a szálloda egyik managerével, Alexszel, aki szintén magyar volt. A lounge-ban találkoztunk vele, ami úgy nézett ki, mint egy palota. Gyönyörű bútorok, hatalmas csillár és panoráma az óceánra és a hegyekre. Teljesen el voltam ámulva: úgy éreztem jobb helyre nem is kerülhettem volna. Ezután ismertette velünk a szállodai szabályokat, a munkabeosztást, a főnökeink nevét és hogy mire számíthatunk az elkövetkezendő egy hónapban.

Személy szerint itt ért engem az első sokk, mikor közölték, hogy a beígért napi háromszori étkezés helyett csak kétszer lesz erre lehetőségünk: 11-kor reggeli és 5-kor vacsora. Tudni illik rólam, hogy én nagyevő vagyok, és az étkezéssel kapcsolatos dolgok igazán fontosak számomra, így nem tetszett a gondolat, hogy egy hónapig a szokottnál fele annyit fogok enni.

Engem a Food&Beverage részbe osztottak be Roxival egyetemben. Örültem is neki, hogy olyan emberrel dolgozhatok, akivel jó barátok vagyunk, de sajnos nemsokára kiderült, hogy míg ő a bár részen fog dolgozni, én az étteremben. Másokat a housekeepinghez osztottak be, valamint a spa részlegbe. Úgy éreztem jól jártam az étteremmel, hiszen valószínűleg ott gyakorolhatom majd a legtöbbet a nyelvet, és ott találkozhatok majd új emberekkel.

A megbeszélés végeztével meg lettünk hívva egy vacsorára a bárba. Rögtön felvillanyozódtam, hiszen a sok órás utazás után már nagyon éhes voltam. Mikor megláttam az étlapot, ismét a bőség zavara fogott el, annyi mindenből lehetett választani. Ami rögtön feltűnt az volt, hogy mennyi halétel van az étlapon. Bánatomra, hiszen nem szeretem a halat. Előételnek Vivivel közösen rendeltünk egy úgynevezett Cured Meats & Artisian Cheeses tálat. Ez azt jelentette, hogy egy nagy tálon felszolgáltak különböző sajtokat, szalámikat, szószokat uborkával és pirítóssal. Mondani se kell befaltuk az egészet, noha jó nagy adag volt. Persze a többiek segítségével.

Főételnek úgy döntöttem, éhségem miatt nem kísérletezem ismeretlen ételekkel, így hamburgert ettem sült krumplival és hagymakarikával. Egyik barátnőm lazacot rendelt, amit én még sose kóstoltam, és mivel úgy sem tudta megenni mindet úgy gondoltam, eljött a megfelelő pillanat, hogy megkóstoljam, hátha megszeretem a halat. Első ízben egész finom volt, meg is lepődtem saját magamon, hogy talán tudtom nélkül mégis szeretem a halat. Aztán jött a tipikus hal íz, és sajnálatos módon rá kellett jönnöm, hogy a hal még mindig nem tartozik a kedvenceim közé. Mikor már úgy éreztem, az életben nem tudnék többet enni annyit ettem, megkérdezték mit kérünk desszertnek. Teltség ide vagy oda, úgy éreztem, egye fene, egy desszert még csak lecsúszik. Egy könnyed fagyit ettem. Meglepődve tapasztaltam, hogy legalább 3 órát töltöttünk el evéssel és beszélgetéssel.

Ezután találkoztunk a szálloda másik magyar munkaerőjével, Csillával. Ő vállalta, hogy körbevezet minket a hotelben vacsora után. Az épület hatalmas volt és gyönyörű. Először a bárban majd az étteremben sétáltunk végig. Tetszett, hogy majd ilyen szép környezetben dolgozhatok. Ezután mentünk le a spaba. Rögtön kipróbáltuk a puha székeket és a kőből készült fűtött napozó ágyakat, amik pont az óceánra néztek. Azon nyomban el tudtam volna aludni. Kényelmes is volt és meleg is, mi több kell ennél. Egy óráig tartott mire bejártuk a hotelt, majd végre elfoglalhattuk a szobáinkat. Hatan voltunk lányok két szobában, amik egybe nyíltak, a fiúk pedig külön. Mikor beléptem a szobába őszintén csalódottság fogott el. Miután láttam milyen gyönyörű maga a hotel arra számítottam, hogy legalább egy olyan kategóriás szobát kapunk, mint a dublini hostel. Ezzel szemben a szobában nem volt semmi az ágyon és szekrényen kívül, csak penész és ugyanazok a képek a falon.

A kezdeti sokk és lakberendezés után fáradtan estünk be az ágyba, és fel sem keltünk másnap reggelig. Éhesen sétáltunk át a szállásról a hotelbe, hogy megkóstoljuk a már sokat emlegetett reggelit. Bementünk az étterembe, és ismét a bőség zavara fogott el. Az asztalokon volt minden mi szem szájnak ingere. Muffin, sült bacon, krumpli, zöldség, gyümölcs és még sorolhatnám. Hirtelen azt sem tudtam, mi mindent pakoljak a tányéromra. Étkezés után kaptunk egy térképet a hotel területéről, ami 5 hektárt ölelt fel, tele túraútvonalakkal, golfpályával és egy várrom is fellelhető volt csupán pár percnyi gyalogtúrára.

Első napunkon úgy döntöttünk, hogy bejárjuk a hotel területét, legalábbis egy kis részét. Mondani nem is kell, hogy az eredetileg 1 órásnak szánt útból rögtön 2 órás lett, mivel minden méternél meg kellett állnunk, hogy valamit lefotózzunk. Lenyűgözőnek találtam a kis ágas bogas utakat, a padokkal felszerelt öblöket és úgy egészében az egész táj szépségét. Néha megálltunk egy-egy padnál pihenni vagy beszélgetni, hogy utána újult erővel tudjuk folytatni a „túristáskodást”.  

Ezután indultunk vissza a vacsorához. Erről már nem hallottunk annyi jót, mint a reggeliről. Mindez be is igazolódott, ugyanis első napi vacsoránk félig átsült hús volt fura szósszal és főtt kukorica ízű krumplival. Éhes voltam így letuszkoltam legalább a felét, de ez a későbbiekben nem így volt. Mint nemsokára ez kiderült, minden nap ugyanaz az étel volt felszolgálva Hétfőnként pizza volt a vacsora, keddenként fish&chips, szerdánként tészta valami furcsa mogyorós édes szósszal, csütörtökönként hús szintén valami furcsa szósszal, pénteken milánóira hasonlító étel volt, majd szombaton hamburger. A vasárnapi menü pedig már jól ismert volt. Egy idő után már belerázódtam, és tudtam melyik nap nem érdemes bemennem a vacsorázni, hisz úgyse ennék belőle. Vasárnaponként tették ki a jövő heti beosztást is. Elkeseredve vettem észre, hogy a beígért napi 8 órai munkánál jóval többet kellett dolgoznom, de reménykedtem benne, hogy ez majd változik, és nem kell minden nap fél 12-ig dolgoznom. Kisebb nagyobb csúsztatásokkal ez néha be is jött. 

Hétfő volt az első munkanapom.

Izgatottan vártam az új kihívást, és hogy használhassam élesben is az angol nyelvtudásom, esetleg a németet is. Találkoztam az új kollegáimmal, a főnökömmel. Mindenki aranyos és segítőkész volt, és fellelhető volt a hamisíthatatlan ír stílus, miszerint minden egyes találkozásnál megkérdezik, hogy vagyunk. Első nagy feladatom, ami később reggeli és minden késő esti rutinná vált, az étkészletek takarítása és a poharak elmosása volt. Nem gondoltam volna, hogy a hátralévő hónapomat ez a tevékenység fogja kitenni. Megismerkedtem a legközelebbi kollégámmal, akivel elkövetkezendő napjaim tengettem, egy macedón nővel, aki angolul igen csekély mértékben beszélt, a későbbiekben megnehezítve ezzel az amúgy is nehéz időszakot.  

Délután fáradtan mentem haza, mégis izgatottan és félve, hogy este mit kell majd csinálnom. A munkaidőm másik fele 6-kor kezdődött. Másik feladatom közé tartozott, hogy egy nagy tálcán kivigyem a tányérokat az étterembe a megfelelő asztalhoz, ahol a pincér letette a vendég elé, míg én majd megszakadtam a tálca súlya alatt. Ezek mellett el kellett mondanom neki, hogy melyik ételt melyik vendég kapja számok alapján, amit még a konyhán mondtak meg nekem. Miután már kevés ember tartózkodott az étteremben, ismét vissza kellett mennem az úgynevezett still room-ba, és folytatni a reggeli tevékenységet.

Részt vettünk egy staff partyn is, amit a közeli faluban, Sneemben rendeztek meg. Éhesen, és jó magyar szokás szerint, befaltunk legalább 3 doboz pizzát, hisz egyrészt finom volt, másrészt ingyen volt. Ital kupont is kaptunk, fejenként egy darabot. A buli maga jó volt, csak annyi árnyékolta be, hogy másnap reggel sokunknak dolgozni kellett mennünk.

Teltek a napok egyre fárasztóbb lett az egész. Korán kelni, későn feküdni, ha mégis a szállásunkon voltam, nem tudtam semmit sem csinálni, csak aludni vagy olvasni. Később jeleztem a főnökömnek, hogy én nem ennyi munkára szerződtem és változtattak is a beosztásomon, ámbár megesett, hogy így is sokáig kellett bent maradnom. Az egyetlen pozitív dolgot a munkában az jelentette, hogy a napok végét Roxival együtt csináltuk, és közben tudtunk beszélgetni, valamint a szendvicsek, amiket mentőövként Szabi, a szakács készített nekünk.

Mivel a hotel nagy része magyar volt, sőt a szálláson is mindenki magyar volt, így nem kellett különösebben használnom az angol nyelvet.

A munkanapok fárasztóak voltak, és elvették minden energiám és életkedvem. Ehhez hozzájárult az is mikor arról hallottam, hogy a spa részlegen dolgozók mennyire más feladatokat kapnak, és míg én egész nap állok és rohangálok, mások masszázson vagy arckezelésen vesznek részt.

Szabadnapjaimat, amiből a héten kettő járt, kezdetben sétával töltöttem, majd csak alvással. Esténként egyre rosszabbul, és egyre kevesebbet aludtam, lehet, hogy közrejátszott az is, hogy minden este az eső kalapácsszerű csöpögésére aludtam, vagy épp nem aludtam el.

 A legközelebbi falu 45 perc sétára volt. Ide az egy hónap alatt háromszor mentünk el. Mivel kis faluról volt szó, a termékek elég drágának bizonyultak, mégis bevásároltunk müzliből és egyéb nasikból, amik elállnak egy hónapot, hogy azokon a napokon is tudjunk enni, amikor a vacsora nem a fogunknak való volt.

A reggeli kezdett monotonná válni, mert minden reggel ugyanaz volt. Egy idő után már a bacon sem esett olyan jól, már a muffin sem volt olyan édes. Volt nap mikor nem mentem le reggelizni, inkább megettem a magam vásárolta müzlit. Összebarátkoztam pár emberrel, de annyira nem komolyan, hogy ezek után is tartsuk a kapcsolatot. Utolsó napunkon meghívtak minket egy búcsúvacsorára, pont úgy, mint a legelején. Alig vártam már ezt a pillanatot, mert már hetek óta azt tervezgettem, mit fogok enni és végre teletömhettem a hasam. Csirke salátával kezdtem, majd desszertként mindannyian Eton Mess-t ettünk, ami egy epres habcsókos bomba finomság volt. Mellé kólát kértünk és négyen lányok elbeszélgettük az estét.

A hosszú visszaút után Dublinba még ejtettünk egy vásárlós és eszegetős délutánt mielőtt ágyba bújtunk volna abban a hostelben, ahol az elején is megszálltunk. Hajnalban indultunk vissza a reptérre, de az este sem telt eseménytelenül. Az éjszaka közepén megszólalt a tűzjelző a hostelben, mi mindannyian nem vettük túl komolyan az esetet, átfordultunk a másik oldalunkra, és próbáltunk tovább aludni, nem sok sikerrel persze, de hát isten ments, hogy kikeljek az ágyból holmi tűzjelző miatt. A végén ki is derült, hogy minden félelem alaptalan lett volna, mert csak az egyik szálló vendég villany helyett véletlenül azt kapcsolta be.

Újabb hosszú utazás után végre megérkeztünk Magyarországra. El se tudtam hinni, hogy egyszer ennyire fog hiányozni minden, ami itt van.

Összességében egy jó tapasztalatszerzés volt ez az egy hónap. Rájöttem, hogy a jövőben nem szeretnék a vendéglátóiparban dolgozni. Továbbá sajnálom, hogy az angol tudásomat nem tudtam annyira fejleszteni, mint vártam, mert mindenki magyar volt körülöttem. Csodálatos helyeket jártam be, ha nem is az egy hónap munka, amit a szállodában végeztem, de a turisztikai része beillett a nyári gyakorlatomba. Örülök, hogy olyan barátokat szerezetem, akik emlékezetessé tették ezt az egész programot, és akikkel, ha kellett, esténként órákat beszélgettünk alvás helyett, hogy enyhítsük a bennünk felgyülemlett feszültséget és munka fáradalmait.

A legjobb élményem, mikor Vivivel árkon-bokron átmásztunk és órákat sétáltunk, amibe még egy gyors eltévedés is belefért, csak azért, hogy gyönyörű tenyérnyi nagyságú kagylókat gyűjtsünk nemcsak magunknak, de akkora mennyiségben, hogy még az unokáinknak is jut majd belőle.